It's time to say goodbye:)

Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar elérkezik az utolsó bejegyzés ideje:)

Szeptemberben nagy izgalommal indultam a Keletiből, majd kikötöttem Münchenben, élveztük a nyár utolsó napjait Szabináékkal, s pár nap elteltével tovább "hajóztam" Kölnbe, ahol nyálkás, esős idő fogadott, és nagyon hiányoltam a napsütéses Münchent. A kezdeti rossz hangulat hamar elszállt, jöttek a programok, élmények barátok, utazások (Brüsszel, Brugge, Berlin:)), órák az egyetemen, sok nevetés, bulik és jobbnál jobb napok a SpoHo-n:) Novemberben aztán hazalátogattam egy hétre, de, hogy őszinte legyek, alig vártam, hogy visszamehessek.

A november és december közötti időszak talán még gyorsabban eltelt, mint a szeptember november közötti, de december végén már mindenki örült, hogy hazamehet, és így utólag nézve jól is jött, mert azért az összezártság negatív jelei kezdtek megmutatkozni a bandán:)

Karácsonyi szünetben mindenki kipihente magát, és januárban újult erővel vágtunk neki a kölni utolsó felvonásnak:) Január elején fáztunk picit, mert szokatlanul mínusz fokok uralkodtak Kölnben, majd bolgár barátunk "segítségével" megismerkedtünk a németországi kórházi viszonyokkal is, aztán jött London, meg a nagy party a reptéri buszon befelé, na meg aztán az interkulturális vita kifelé:)

Később megismertettem a német gyerekekkel Magyarországot, sűrűn gyártottuk a palacsintákat a kolibna, és lelkesen vártuk(Misi meg én) az öcsik érkezését. Január végén jött Robi, vele együtt a felejthetetlen amszterdami kiruccanás, majd bőrönd pakolás, és sok cucc hazaküldés, de az interkulturális szeminárium után kiderült, hogy nem küldtem eleget haza, mert még így is 27 kg lett a bőröndöm. Ez legyen a "legkevesebb", ennél sokkal fontosabb volt, amikor Ryo, David meg Gaspar beálltak a szobám elé, és átadták az ajándékomat, a labdát, amire a többiek kedves szavakat írtak:)

Ha erre a mondatra se vettétek még elő a zsebkendőt, hogy egy nagyot trombitáljatok bele, akkor folytatnám a patetikus szavakat:))) Szóval mondják, hogy az Erasmus dolog az egy álomvilág, és ha hazajössz, könnyen belekerülhetsz az "Erasmus utáni depresszió" állapotába. Annak idején még facebokon olvastam pár tippet, hogy hogyan tudod túlélni ezt az állapotot.
Akkor még mosolyogva olvastam, hogy ááh, velem ez úgyse lesz így, mert én itthon is jól érzem magam, és nagyon jó lesz majd hazajönni:) A dolog tényleg így van, mert örülök, hogy itthon vagyok, szuper volt a szerdai Vaskapu, anyu gulyáslevese meg palacsintája, apu, Robi, Lili, mamák, család stb, de bizony én is erőteljesen vágyom vissza Kölnbe:) Az azért már könnyít a helyzeten, hogy Julis, Petyó, Misi meg Gaspar is hazamentek már, ill. a többiek is hamarosan repülőre szállnak. A két szlovákot meg Misit kivéve viszont mindegyik visszamegy a nyári szemeszterre. Gondolkodtam én is ilyen lehetőségen, de Viki (a Wohnheim A magyar Heimleitere) nyugtatott meg, amikor azt mondta, hogy azt tapasztalta az elmúlt évek során, sok erasmusos kint marad második félévre, mert , hogy milyen jó lesz, de már nem tud ugyanolyan jó lenni, mint az előző. És én is valahogy így gondoltam ezt. Persze tök jó lenne még egy félév, de támogatást nem kapnék, ha meg már dolgozni kell, akkor nem ugyanolyan az egész, ráadásul nekem most az a célom, hogy idén diplomát szerezzek, utána pedig, ha minden jól megy, akkor megint irány Németország, csak most nem a már jól ismert Nord RheinWestfalen vidéke, hanem Bajorország, nevezetesen Erlangen városkája:)

(Csak, hogy értsétek, diplomás jogászoknak van egy egyéves magisterképzésre lehetőség Németországban, végén államvizsga és szakdolgozat. Megismerkedsz a német jogi rendszerrel, és egy területen elmélyedsz. Utóbbi nekem a sportjog lenne, mert az erlangeni egyetemen tanít az a prof, aki tavaly a tf-es sportjogi konferencián tartott előadást, és közölte, hogy Magyarország egyelőre egy fehér folt a sportjog területén, és ott tart , ahol Németország 30 évvel ezelőtt... A közép-európai régióból érkezőknek van egy ösztöndíj lehetőség is, amire már beadtam a pályázatomat, és remélhetőleg jövőre havi 700 €-t fogok kapni:))

Ha már itt az anyagi rész szóba jött, szeretném megemlíteni, hogy nálam nem jött be az az ijesztegetés, amit előzőleg másoktól hallottam, hogy az Erasmusozás félmillió ft-os kiadással jár pluszban a családnak. Ez is egyébként egy tényező, ami miatt azt mondom, hogy nagyon jó választás volt Németország, mert a többi országgal összehasonlítva olyan árak vannak, mint otthon Magyarországon (sőt, ahogy anyuval bementünk egyik nap az itthoni Lidlbe, meg kellett állapítanom, hogy kint még olcsóbb is pár áru...) Az ösztöndíjból jól kijöttem, még utazhattam is bőven:)

Ez az Erasmus dolog tényleg valahol egy álomvilág, amit ott helyben nem fogsz fel igazán, meg igazából le se tudod írni, hogy miért, hanem egyszerűen érzed, hogy nagyon jó:) Este többféle nemzetiséggel vacsorázol, és beszélgetsz a világ dolgairól; az már természetes, hogy angolul vagy németül társalogsz (megjegyzem a mi bandánk nagyon ügyes volt, mert nem az volt, hogy jajj, inkább beszéljünk angolul, mert az egyszerűbb, hanem szinte mindenki németül beszélt, s ha vmi. nem ment, akkor mondtuk angolul, vagy ha az ausztrálokkal beszéltünk, mondjuk ott is Sam a végére már nagyon jól tudott németül is:), este buliztok, vagy csak palacsintáztok, jót nevetsz, hogy a spanyol kiakad a paprikán, hogy nyersen eszed, és közli, hogy annak a sütőben a helye, aztán este kondizni mész szlovák barátnővel, és építed a kedvezőbb kapcsolatot szlovák és magyar nemzet között, és még sorolhatnám a jobbnál jobb élményeket, amiket felesleges is itt igazából megemlíteni, mert az egész blog ezekről szólt:)

Amit még el szeretnék mondani, hogy örülök annak, hogy ez a félév nem a szokásos "Erasmus életről" (értsd: pia, buli, pasik/csajok, pia, buli, pasik/csajok stb..) szólt, hanem mindenre jutott idő: tanultunk is, buliztunk is, utaztunk is:)

Ha meg kéne mondanom, hogy mi volt a legjobb és a legrosszabb ebben a félévben, akkor a legjobb megnevezésénél nagy bajban lennék, mert rengeteg volt, de talán azt mondanám, hogy ennyiféle embert (más kontinensekről is) megismerni, együtt lenni, beszélgetni és az utazások, ja és a pasi-csaj arány, hogy ennyi jóképű csávó vett körül, akár a koliban, akár órákon:)))) Ha pedig egy eseményt kéne kiemelni, akkor az első bulizásunk lenne, amiről anno sok képet is feltettem:) Hogy mi volt a legrosszabb? Azt hiszem az, hogy nem ihattam csapról vizet, mert , hogy rossz volt a csapvíz:))) Ez az utolsó mondat kifejezte, hogy mennyire jól éreztem kint magam:)

Köszönöm a kitartó olvasást meg kommenteléseket, remélhetőleg októbertől új blogot indíthatok, "Kalandozások Erlangenben" címmel:)

Pusszantás

Még néhány kimaradt fénykép:)

Heumarkt



Heumarkt















A Dóm, ami gyakorlatilag az egyetlen látnivaló Kölnben, de normális képet nem tudsz róla csinálni, mert akkora:)))





Karneválra készülődik Köln:)



Neumarkt - a fő közlekedési csomópont, a belváros "bejárata"



Helyi Váci utca




Rhein Energie Stadion - Fc Köln












A SpoHo főbejárata

Interkulturelle Seminar és japán este:)

Sergioval, ez a fénykép egyszer még sokat fog érni, amikor majd híres vízilabdás lesz;) Csak mondtam neki, hogy ahhoz nem Németországban kell játszani, hanem Magyarországon:)))



A palacsintázós banda egyik része:)



Marina és Sergio



Szlovák szekcióval:)



Szlovák szekció 2:)



Julis barátnémmal a közös kézilabdázások emlékére:)



A brazil Eduardoval:) A fanyar beszólásait sose fogom elfelejteni:))



Gaspar palacsintát süt:)



Dominika és Maurice



Fehér ingben Gábor hasonmása:)



Életem első sushi-ja:)



Pénteken kezdődött az interkulturális szeminárium, amit egy Németországban született lengyel pasi, Adrian tartott. Ő egy ilyen fiatal (talán 30as) srác, aki a félév során már többször szervezett ilyen hétvégi szemináriumokat (pl. decemberben krikett volt).

A pénteki program a kölni olimpia és sportmúzeumot tartalmazta, de mivel rájöttem, hogy ez az utolsó napom, amikor még bemehetek a városba nézelődni, vásárolgatni (visszavittem az ágyneműmet, szal 50 € landolt a zsebembe:), úgy döntöttem ,hogy kihagyom ezt a múzeumozást, és inkább utoljára bementem a városba. A Schildergasse-n (helyi Váci utca, csak normális árakkal) aztán sikerült is szert tennem egy ingre meg egy Snoopy-s pulcsira, és egy cipőre (40 € helyett 14-ért:):))

Szombat reggel fél 10-kor már én is csatlakoztam a szemináriumhoz, ami ezúttal egy reggeli ébresztő futással kezdődött a tó körül... Eleinte csak kocogás volt, de aztán Adrian mondta, hogy most csinálunk egy versenyt, és mindenkinek futnia kell egy kört a tó körül (kb. 1-1,5 km), amilyen gyorsan csak tud. Rendkívüli módon lelkesedtem a dologért, de mit volt mit tenni, lefutottam én is:) Miután mindenki végzett (összesen amúgy olyan 12en voltunk ezen a szemináriumon), visszakocogtunk a SpoHo hoteljéhez, aztán mindenki elment zuhanyozni. Dominikával komoly logisztikai gondokba ütköztünk, ugyanis ki volt adva, hogy mindenki a lehető leggyorsabban intézze el a zuhanyzást, hogy minél hamarabb kezdhessük az órát, de ugye a mi kolinkban egyszerre egy ember tudja csak használni a zuhanyzót... Nagylelkűen felajánlottam Dominikának, hogy majd én fürdök az emeleti fürdőszobában:) Igazából még jobban is jártam, mert a lenti zuhanyzóban valahogy megint nem akarnak normálisan müködni a csapok, és egy pár napja alig folyott a víz...

Fürdés után visszamentünk a terembe, aztán elkezdtük az órát. Szerencsére nem ilyen fejtágítós előadás következett, hanem gyakorlatilag különböző játékok, és annak kapcsán beszélgetés. Az volt a feladatunk, hogy mindenkinek le kellett írnia egy papírra, hogy mi jut eszébe a saját országáról. Utána kicseréltük a lapokat, és mindenkinek egy idegen országról kellett ugyanígy infókat írnia. Dominika volt a legviccesebb, mert megkapta Észtországot, és annyit írt a lapra, hogy Tallin meg Gaspar:))

Én Kínát kaptam, mert volt köztünk egy kínai srác, pontosabban Steffi (aki a nemzetközi irodán dolgozik, és szintén részt vett a szeminárium koordinálásában) úgy hitte, hogy ő kínai... A srác ugyanis kikérte magának (teljesen jogosan), mikor visszakapta a papírját, amin az én kínai jellemzőim voltak, hogy ő nem kínai, hanem észak-nyugat kínai, pontosabban ujgur... Erre Steffi mondta, hogy most már maradjon úgy, engem meg ironikusan megkérdezett, hogy "vagy tudsz esetleg vmit. mondani észak-nyugat Kínáról?". Én meg persze mondtam, hogy nem, és annyira ciki volt... A srác viszont (amúgy tök aranyosan, semmi sértődöttség nem volt benne, tiszteltem is érte...) felvilágosított, hogy hát a mi őseink, Attila stb (ezt mind ő mondta) onnan származnak. Na és akkor már vágtam, hogy miről van szó, és nagyon jól esett, hogy jéé, valaki tudja, hogy honnan származnak a magyarok.

A másik meglepetés akkor ért, amikor visszakaptam az én papíromat, amire Anja, az egyik lengyel lány írta le, hogy mi jut eszébe Magyarországról. A szokásos Balaton, Buda, Pest meg gulyás dolgok mellett ugyanis ott állt az Omega: Gyöngyhajú lány is:) Kiderült, hogy neki ez egy nagy kedvence (még az apukája mutatta neki, na jó, ez már annyira nem meglepő:)), és még a telefonján is rajta volt:)

Dél körül elmentünk kajálni a SpoHo vendégházába (a suli állta), ahol aztán jött a hidegzuhany... Kiderült ugyanis, hogy az egész reggeli futás azért kellett, hogy a képességek alapján összeállítsák az "interkulturális" csapatokat a vasárnapi "Volkslaufenre", magyarul futóversenyre, ahova megyünk... Na most ilyenről eredetileg szó nem volt...Az e-mailben kiküldött tervben az állt, hogy vasárnap "interkulturális játékok" lesznek...Ehhez képest kiderült, hogy egy futóversenyre megyünk, ahol 5 km-t kell futni, és az benne az interkulturális, hogy nemzetközi csapatokat állítunk össze, és azok versenyeznek egymással... Remek:) Nem is az 5 km-rel volt bajom, mert saját magam "szórakoztatására", zenével a fejemen szívesen lefutok én ennyit, de az ilyen futóversenyes körítéssel mindig ki lehetett kergetni a világból...Pláne, amikor németekkel futsz, akik ezt még komolyan is veszik. Na mindegy:)

A nap végén filmnézés volt a program. Amíg épp arra vártunk, hogy Adrianék beüzemeljék a projektort, Dominika megkérdezte Gaspart (a nagyon magas észt srácot), hogy van-e testvére. Gaspar mondta, hogy van, mire mi hevesen érdeklődtünk, hogy vajon ő is ugyanilyen magas-e? Mire Gaspar közölte, hogy egyáltalán nem, sőt pici, meg, hogy a szülei se magasak. Erre Krisztof hirtelen hátrafordult :"Akkor, hogy a fenébe nőttél te ekkorára?":)) Mire Eduardo a maga nyers brazil stílusában: "Mutáció":))) Na volt nagy röhögés:)

A film címe egyébként: Kick it like Beckham volt, egy ilyen kis amerikai vígjáték, amin nagyon jól szórakoztunk:) Szerencsére közkívánatra németül néztük, úgyhogy nagyjából mindent értettem. (Kivéve, mikor a stadionból hallottuk az iszonyat hangos ordibálást, mikor a Köln gólt lőtt a Hamburgnak:) 3:3 lett a vége:))

Amúgy azért ezt a filmet néztük , mert egy indiai lányról szól, aki a családjával Londonban él, nagyon jól focizik, és szeretne egy lánycsapatban játszani, de a család nem engedi, mert, hogy az ő kultúrájukban ezt nem szabad stb... Szóval itt is az ilyen interkulturális dolgokról volt szó, ami a szemináriumunk témája volt ugye. Persze van benne szerelem, meg humor meg minden, szal ilyen kis tipikus amerikai vígjáték:)

Filmnézés utána hazamentünk, este pedig jött a japán este:) Ryo meghívott pár embert a konyhába, mondván, hogy főzni fog:) Érdekes dolgokat ettünk, nem mondom, hogy egy gasztronómiai katarzis volt, de ízlett minden, és érdekes volt japán kajákat kóstolni:)

Ryo meghívott egy német srácot (Patrick) is, aki a másik koliban lakik. Együtt jártak vmi. közeli városba edzésre, és a srác mindig vitte kocsival Ryot. A német srác egyébként naná, hogy igazából lengyel, mert a szülei lengyelek, csak ő már itt Németországban született. A Ryo féle buliba elhozta magával a tesóját is, aki teljesen úgy nézett ki, mint Lendvai Gábor!!!:)) Először nem mertem neki előhozni a témát, de akárhogy is néztem, csak Gáborra tudtam gondolni, hogy mennyire hasonlítanak:)) A végén aztán megmutattam a gyereknek Gábor képét. Ő és Patrick is leakadtak, hogy tényleg nagyon hasonlítanak:))

Japán vacsi után aztán időben lefeküdtünk aludni, mert tudtuk, hogy másnap 5 km-es futás vár ránk...:)

Reggel fel is keltünk, fél 10-kor találkoztunk a főbejáratnál a többiekkel. Adrian barátunk benyögött egy ilyet, hogy tegnap elfelejtette mondani, hogy a SpoHo mindent áll, a kaját és magát a szemináriumot is, de a futóverseny nevezési díját nekünk kell befizetni, ami 10 €-t jelent... Na ekkor már aztán tényleg ki voltunk akadva erre az egész futás dologra:))) Eduardo be is nyögött egy ilyet a háttérben: "Ember, tudod te, hogy az én országomban mennyit ér 10 €?? Abból már egy kocsit veszek!!!":))) Jót röhögtünk rajta Dominikával...:)) Az én részemről egyébként marha hülyén jött ki ez a 10 eurósdi , mert készpénzben kb. 4 €-m volt, de mivel vasárnap semmi nincs nyitva, ergo költeni nem tudok, hétfőn meg már megyek haza, s ha nagyon muszáj venni vmit-t, akkor arra úgyis ott lesz a visszakapott kaució meg a bérleti díj, így nem aggódtam miatta. Erre ez az Adrian benyögi, hogy akkor 10 €... Na mindegy:) Adrianék kifizették végül helyettem, én meg hétfőn visszaadtam...

Kocsikkal mentünk a futóverseny helyszínére, mert eléggé a város másik végén volt. A helyszínen aztán már a tipikus futóversenyes hangulat fogadott, amitől én oly nagyon irtózom... Ráadásul itt ugye németek voltak, akik meg aztán kétszeresen komolyan veszik az ilyen dolgokat (értsd sportos felszerelés, bemelegítés, kaja, pia stb...)

Futottunk közösen a többiekkel egy kis kört bemelegítésül, aztán már indították is a rajtunkat. Kiderült, hogy Adrian a csapat dolgot nem úgy gondolta, hogy együtt is kell futnunk, hanem majd csak az időnk számít bele a csapat teljesítményébe...Ennek ellenére Krisztof, aki tegnap a fiúk közül a legjobb időt futotta, végig velem haladt, 5 km-en keresztül. Utólag ezért kapott is egy fair play díjat, mert hogy támogatott engem:) Ettől függetlenül mondjuk én nem éreztem, hogy ez most nagy áldozat lenne tőle, hanem egyszerűen jó volt neki is a tempó, amit én mentem:) Maga az 5 km amúgy nem is volt olyan megerőltető, mint előzőleg gondoltam. Szerencsére az eső nem esett, az idő is kellemes volt, olyan 5 fok körül lehetett sztem. szal teljesen kényelmes.

Futás után hazamentünk, gyors fürdés, majd ebéd a vendégházban. Ebéd után kihirdették az eredményt a csapatok között. Kiderült, hogy mi az utolsó előtti helyen végeztünk, de nem búsultunk:)

Ebéd után visszamentünk a terembe, és beszélgettünk még az előző napi filmről, majd az ujgur srác mesélt a hazájáról. Drága szive nagyon lelkesen adta elő nekünk, hogy mi is van ott náluk, és hálásnak tűnt, hogy végre bemutathatja az ő vidékét:) Elég durva dolgokat mesélt, aminek az volt a központi témája, hogy a kínaiak gyakorlatilag ki akarják irtani őket. Ilyeneket mondott pl. hogy nem engedik, hogy sportoljanak, mert akkor erősebbek és ellenállóbbak lesznek a támadásokkal szemben. A rendőr a srác elmondása szerint simán megállíthat futót az utcán, hogy számon kérje tőle, hogy miért sportol. A másik durva dolog volt, amikor elmondta, hogy az ujgur népet elzárták a külvilágtól, zárolták az internet és telefon használatot is. Neki is Adrian segített (elvitte őt különböző irodákba, akik intézkedni tudtak), hogy valahogy kapcsolatba tudjon lépni a családjával.

Ami még érdekes volt, hogy megismerhettünk egy ősi ujgur sportot. A dolog úgy néz ki, hogy egy ember a szakadék felett kifeszített kötélen, a kezében egy kb. 20 kg nehéz rúddal egyensúlyozva halad. Miután láttunk erről filmet, átmentünk az egyik tornaterembe, hogy a gyakorlatban is kipróbáljuk. Kifeszítettünk egy kötelet a terem két végébe (kb 30-40 cm-rel a föld felett), és azon lehetett ügyeskedni. Nagyon nem szimpatizáltam ezzel a feladattal, úgyhogy csak kívülről figyeltem az eseményeket inkább:) Ja, meg közben beszélgettem a tunéz sráccal, aki megkérdezte tőlem, hogy a kézilabda ennyire népszerű a magyar nők körében? Mert hogy ismer pár magyar lányt, és közülül egy csomó kézilabdázik. Állítólag pár éve Tunéziában egy válogatott magyar kézis lánnyal is megismerkedett, aki a barátjával nyaralt ott, de sajnos nem emlékezett már a nevére. Ez a srác egyébként nagyon ari volt:) Ő volt az, aki az egyik közös szemináriumi beszélgetés alkalmával megjegyezte, hogy már találkozott pár magyarral, és azt tapasztalta, hogy a magyarok büszkék a nyelvükre, hogy mennyire egyedi a földön:)

A tornatermi buli után átmentünk a Turm (torony - a SpoHO fő kolija) aljában lévő kocsmába, hogy egy Kölsch keretében zárjuk le a szemináriumot:)

Kocsmázás után a konyhában gyűltünk össze a többiekkel, hogy egy utolsó palacsintázást csapjunk:) Nagyon jól sikerült, a képek bizonyítják:)

Hétfőn reggel fél 8-kor (!!):)) keltem, ami nagyon furcsa volt így félév után:))) Muszáj volt viszont, mert ki kellett takarítanom a szobámat, és 10-kor jött Ariel ellenőrizni. Nem nagyon értettem egyébként ezt a srácot, mert eddig minden kolis takarításos dologra nagyon allergiás volt, meg nekem is mondta, hogy legyek alapos, mert a fejesek kényesek szoktak lenni, ehhez képest, mikor jött a szobámba, mondtam neki, hogy még a padlót fel kell mosnom, közölte, hogy "nyuugi, semmi gond, ne parázz". Na mindegy...:) Jaj, azt majd elfelejtettem, hogy mikor a Lilis plakátot szedtem le a falról, kb. elindult vele az egész vakolat is... Gyorsan óvatosabb üzemmódba váltottam, de így is lejött két pici helyen a vakolat... Mit volt mit tenni: ragasztóval (az a fehér, amivel minden felületre lehet ragasztani), szépen visszatömködtem, és reménykedtem, hogy Ariel ne vegye észre, mert nagyon csúnya volt:))

Szerencsére Ariel bejött, körülnézett, és mondta, hogy minden nagyon szuper, szal odaadta a papíromat, amivel mehettem az irodába, hogy visszakapjam a pénzem. Megkértem Arielt, hogy a cuccaim had'maradjanak még délutánig a szobában, mert majd csak fél 4-kor indulok a reptérre. Mondta, hogy semmi gond, csak majd a kulcsot csúsztassam be neki egy borítékban az ajtaja alá.

Ezután felmentem a főépületben az irodába, s odaadtam a nőcinek a papírt, hogy kiköltöztem, a szobámban minden rendben van. Erre kaptam tőle egy másik papírt, amivel le kellett mennem a negyedikre, ahol meg visszakaptam a pénzt, nevezetesen 200 € kauciót és 346 €-t, ami a feleslegesen befizetett bérleti díj (febr 10- márc 31.) volt, szóval nagyon örültem magamnak:))

Miután ilyen "gazdag" voltam, elmentünk Misivel még a Weiden Zentrumba, mert vissza akartam vinni még az ásványvizes palackokat, meg venni pár csokit az otthoniaknak.
Ezután még fényképezgettem párat a SpoHo területén, meg Misivel elmentünk még egy utolsó menzázásra, majd átmentem a Wohnheim A-ba, hogy elköszönjek a többiektől... Sikerült is mindenkitől búcsút venni, kivéve Petyót, mert kiderült, hogy bement a szlovák haverjaival, akik meglátogatták őt, a városba...Úgy beszéltük meg vele, hogy még találkozunk, mielőtt tényleg megyek (persze az előző esti búcsú palacsintázáson ott volt, meg még hétfőn is találkoztunk), de aztán nem jött össze. Hát ez van:) Végülis ő meg Julis van hozzám a legközelebb az Erasmus bandából, meg ha a történelmi dolgokat nézzük, akkor tulajdonképpen egy országban vagyunk :P, úgyhogy lehetnem is volt szükség nagy búcsúzkodásokra:)

Miután mindenkitől elköszöntem, visszamentem a koliba, ahol egy nagy meglepetés várt:) Már egész nap furcsálltam, hogy mindenki Ryot kereste, holott ennyien azért nem szoktak átjönni:) Ráadásul egyszer, mikor ott tolongott Sam, Gaspar meg talán Petyó is a szobájánál, és én is oda akartam menni, Misi mondta, hogy ne menjek, mert az olyan "fiús dolog". Sejtettem, hogy valamire készülnek a srácok, de nagyon meghatódtam, és nagyon jólesett, amit végül kaptam:) Ryo kitalálta, hogy vesz egy labdát, amit a lehető legtöbb emberrel aláirat:) Szóval ezért jött mindenki aznap Ryo-hoz, hogy aláírja nekem a labdát:) Nagyon jólesett a srácoktól:)) Mint ahogy az is, amikor már tényleg útra készen voltam, és Sam, Tom, Misi, Maurice meg Ryo közrefogtak, beszorítottak maguk közé, és pogózva "megünnepeltek":) Elköszöntem mindenkitől, majd kimentünk Maurice kocsijához, hogy kivigyen a reptérre. Kötöttünk ugyanis egy üzletet, mert kellett neki a diákom. A karnevál miatt jön hozzá pár vendég, akiknek jól jött a tömegközlekedés miatt a diák. Maurice elkérte tőlem a diákomat, de mondtam neki, hogy a reptérre vezető úton nekem még szükségem lenne rá. Erre ő felajánlotta, hogy akkor kivisz kocsival, én meg odaadom neki a diákot:) Remek üzlet!!!:) Főleg, hogy megint egy rakat cuccom volt: kistáska, adidas táska, bőrönd, laptop táska, és egy kis szatyor, mert az ajándék labdám már sehogy se fért bele a bőröndbe, és nem is akartam nagyon nyomorgatni, plusz a papucsomnak se volt már helye:)

Beültünk a kocsiba, s elindultunk a reptér fele. Nem sokkal indulás után egy lámpás kereszteződésnél sehogy se tudtunk tovább jutni, már egy csomó ideje álltunk ott, de nem váltott a lámpa zöldre. Maurice spanyolból van, szal nem tököl sokáig, gyorsan jobbra kanyarodtunk, és egy másik útvonalon mentünk a reptérre. Maurice meg is jegyezte: "keine Panik auf der Titanic", amin én jót röhögtem:)))

Ahogy haladtunk a reptér felé, The Killers-t hallgattunk, és milyen az élet, egyszer csak pont ugyanaz a zene szólalt meg tőlük, amit még a szeptemberi "búcsú" videó alá is beraktam:))

Maurice aztán a reptéren kirakott, én bementem, becsekkolás (27 kg-os bőrönd, szal még jó, hogy ráfizettem online a +10 kg-ra jogosíto 20 €-t:)), majd nagyon pontos indulás és érkezés, Ferihegy 1, anyu, apu, Lili, hó és hideg:) Utóbbiról csak annyit, hogy tényleg furcsa volt ez a hideg na meg a hó a kölni, inkább késő tavaszi, mint zord januári időre hasonlító időjárás után:)

A záró gondolatok a következő bejegyzésben lesznek:)

Ryo, avagy a japán srác

Ez most egy rövid bejegyzés lesz, és inkább Robi amszterdami beszámolójára koncentráljatok, de ezt most muszáj leírnom...:))

Eddig semmi gond nem adódott abból, hogy fiúk-lányok közösen használják a fürdőt/wc-t... Ehhez képest, ma reggel éppen a csalánozók állapotában (by Kőhalmi) támolyogtam kifelé a wc-re, erre ahogy benyitok, kit látnak szemeim? Ryo, a japán srác éppen folyó ügyeit intézi, de nyitott ajtónál... Csalánozók állapotából máris sikerült az evolúció csúcsára érnem, olyannyira felébredtem... Jó, nem láttam semmit igazából a hátán kívül, de akkor is...:D Természetesen rögtön becsuktam az ajtót, és visszavonultam a szobámba, s vártam, hogy Ryo végezzen...

Azt gondoltam, hogy ennyivel megússzuk a napot, de úgy látszik, valahogy most lett a fiúknak elege abból, hogy 3 lány miatt a folyosón takargassák előlünk azt, amivel mi, Dominika, a német lány meg én nem igazán rendelkezünk. Történt ugyanis, hogy kiléptem a szobámból, nézek balra, erre Ryo éppen akkor rakja össze maga előtt a törölközőjét, mert éppen fürdeni készült... Nem láttam semmit, mert még időben sikerült összekötnie a törölközőt maga előtt, de azért ez egy napon belül kezdett sok lenni... Holott még nem volt vége a történéseknek.

Ryo harmadik felvonása a következőképpen zajlott: Dominikával épp az ajtóm előtt beszélgettünk, erre kitámolygott a fürdőszobából (ami éppen az én ajtóm előtt van)egy merő fehér kulimásszal a fején. Gondolom a "szokásos" teljes (értsd: homlok, orr minden) arcborotváláshoz készülődött, amin már meg se lepődök, de azt a részt kihagyhattuk volna, hogy mint egy zombi a frászt hozza ránk...

A mai napot Ryoval nyitottam, és vele is zártam... Kb. 10 perce (úgy 3/4 12kor) bekopogott ugyanis hozzám (fogkefével a szájában, miközben habzott, mert mosta a fogait), hogy akkor most neki mit is kell csinálnia a piros csekkekkel (azon adjuk le a nemzetközi irodán, hogy milyen tárgyakat teljesítettünk), és hogyan is kell kitölteni a transcriptet, amin meg tételesen felsoroljuk a tárgyainkat.

Na most Ryo az, aki se angolul, se németül egy mukkot se... Na jó, most így pár hónap után azért valamennyire lehet vele kommunikálni, de iszonyat nehéz, főleg, ha az embernek éppen fogkrémhabbal van tele a szája, és úgy kér meg, hogy magyarázzam el neki azt a folyamatot, ami kb. a legfontosabb és egyben a legbonyolultabb dolog itt most a félév végi adminisztrációban... Hát mondom ez kééész:D:D

Lelkiismeretem tiszta, én elmagyaráztam neki, hogy mennyit értett meg belőle, azt nem tudom:D

Na jóéjt:)

Pusz

Robi beszámolója Amszterdamról:)

Miután tényleg megígértem Zitának, hogy én is írok majd valamit a blogra, jöjjön hát az én írásom. Nem akarom még egyszer ugyanazokat leírni, ezért csak inkább ilyen kiegészítéseket írnék le, amiről mondjuk Zita nem írt.

Kezdjük a vonatutazással, aminél hozzáfűzném, hogy indulás előtt volt időnk végignézni, ahogy az FC Köln szurkolói fölszállnak a vonatukra és elindulnak idegenbeli meccsükre. Sok különbséget nem tudnék mondani, ugyanolyan szurkolók vonultak mint itthon, ugyanúgy morcos rendőr bácsik és nénik figyelték minden mozdulatukat, és a vonatablakokon ládákban adogatták be a söröket. A németek is ugyanúgy a legócskább vonatukat adták oda a szurkolóknak, azonban itt látszik a különbség, ugyanis náluk az „ócska” vonat, az ami nálunk az esetek 80%-ban közlekedik, a műbőrüléses kék telefirkált kék vonatok (náluk piros és tiszta…) Na mindegy, a mi vonatunk természetesen ilyen szuper modern vonat volt, ami 150-200-zal mehetett. Az úthoz még annyit tennék hozzá, hogy útközben elhaladtunk az Ajax stadionja mellett is, ami talán arról is híres, hogy az első olyan stadionok közé tartozott, amiknek elhúzható a teteje.

Miután megérkeztünk, rögtön találkoztunk is Milouval, aztán nekivágtunk Amszterdamnak. Nem térnék ki minden részletre inkább csak összességében írnék róla. Elsősorban ami engem meglepett, hogy tényleg jogosan nevezik „észak Velencéjének”, az egész várost belvárost behálózták a csatornák/kanálisok, tulajdonképpen ugyanannyi út volt, mint víz. Nagyon szép város, mindenfelé ezek az régi, öreg, de teljesen jó állapotú házak, amelyek mind különböző magasságúak és sokszor különböző irányba is állnak, a szép hidak, no meg a biciklisek. Ezek az épületek néha tényleg elképesztőek voltak, a képeken is látszik egy pár, de tényleg némelyik épület egyik oldala vagy 10-20 cm-rel lejjebb volt mind a másik. No de a biciklisek is megérdemelnek még néhány szót. Tudtuk előre, hogy rengeteg biciklis lesz, de azért még is meglepő volt. Az volt az ember érzése, hogy itt az evolúció csúcsán a biciklisek vannak, és utána csak a gyalogosok meg az autósok… Folyamatosan figyelnünk kellett, hogy ne legyünk valamelyik biciklis útjában. Egyébként hozzátenném, hogy főleg a belvárosban nagyon máshogy nem is lehet közlekedni, mivel ahol egyáltalán volt autóút az is max. egy autó széles volt, de persze ahol lehetett egyből volt kerékpárút.

A tömegközlekedésről Zita már írt, amivel kapcsolatban jó pár kifogásolható dolog van, de érdekes az ahogy a hollandok megoldották a buszsáv dolgát. Egyszerűen maga a villamossín a buszsáv, gyakorlatilag ugyanazon az útvonalon közlekednek a buszok is mint a villamosok, és a taxik is fölhajthatnak rá. A villamosokról egyébként még annyit, hogy úgy mennek mint az állat, de tényleg. Azt hinné az ember, hogy ha egy kanyar jön akkor a villamos lelassít, nos itt lemerném fogadni, hogy talán még rá is gyorsított a kanyarra, komolyan kapaszkodni kellett az embernek, hogy ülve le ne essen.

A szállásunk tényleg nagyon korrekt volt, csak a kezdet volt kicsit nehéz. Azért az eltévedésemhez annyit hozzátennék, hogy tényleg nem volt egyszerű az az épület. Naivan azt gondoltam, hogy egyik lépcső után automatikusan jön a következő, itt azonban nem így volt, valamint az is erősen megkavart, hogy míg a kulcsunkra 148 volt írva, a gangra nyíló ajtó felett a 210-222 felirat állt. Az a lényeg, hogy sikerült!

Természetesen Amszterdamról lévén szó, nem lehet kihagyni a coffeshopokat meg a piros lámpás negyedet, de erről Zita kb mindent leírt. Talán csak annyit tennék hozzá, hogy kicsit igazságtalannak érzem, hogy Amszterdamot csak a fűvel, meg a piros lámpás negyeddel azonosítják, igaz ezek tényleg meghatározó részei, de annál szerintem sokkal több Amszterdam. Bár azért eléggé meghökkentő volt az a tömény „illat” és látvány ami az első utcában fogadott minket, ugyanis szinte csak ilyen „coffeshopokkal” volt tele az utca, de ahogy Milou is mondta, ide szinte csak a turisták járnak, és ahogy elhagytuk azt az utcát utána tényleg csak ritkábban botlottunk bele ilyen boltokba.

Este aztán összeválogattuk azokat a helyeket ahova másnap el akartunk menni és bejelölgettük a térképen. Ez a kártya tényleg nagyon megérte, tulajdonképpen minden nagyobb múzeumba ingyenes belépésre jogosított, kivéve talán Madame Tussauds panoptikumát, meg a Heineken gyárat, bár ezekhez is 25% kedvezmény járt volna.

Tényleg nagyon szépen sikerült megvalósítanunk, amit elterveztünk. Kezdtük a Nemo-val ami a holland csodák palotájának felel meg, bár tényleg kicsit nagyobb és komolyabb felszereléssel, aztán megnéztük Rembrandt házát, utána egy 18-19 századi berendezésű házat néztünk meg, majd az én kívánságomra bementünk a Foam galériába, ahol egy jelenkori kortárs kiállítás volt, ami nekem nagyon tetszett, majd a Van Gogh múzeumba mentünk. A Van Gogh múzeummal kapcsolatban annyit, hogy mikor Milou mondta, hogy ő nemrég volt ott és egy 2-3 órát nyugodtan el lehet tölteni ott, kissé furcsálltuk, de így utólag én tényleg el tudtam volna még nézegetni a festményeket, de így is nagyon jó volt. Az időzítésünk annyira jó volt, hogy amikor már tényleg csak a pályaudvar felé mentünk és csak nézelődtünk, akkor éreztük mindketten, hogy már leszakadnak a lábaink.

Hazafelé aztán még eszegettünk anyu fasírtjából amit még én hoztam itthonról, és igen én jóízűen meglakmároztam abból, a zsemléből, amit a többszörös ellenőrzési és védelmi rendszer kijátszásával sikerült elhozni, a sasszemű kínai étteremvezető által felügyelt hotel étterméből… Ha már egyszer kifizettük!

No, hát ez volt Amszterdam, és zárásként annyit mondanék, hogy nagyon nagyon jól éreztük magunkat:)